Perinatális morbiditás és a vajúdás hossza: van-e kapcsolat?
A szülészetben mindig aktuális kérdés, mennyiben indokolt a hazánkban is számos intézményben rutinszerűen alkalmazott úgynevezett aktív szülésvezetés, mik az előnyei és hátrányai. A kérdéshez egy nagyszámú szülés perinatális kimenetelét áttekintő, az Obstetrics and Gynecologyban ebben a hónapban publikált tanulmány szolgál friss adatokkal.
A San Francisco-i University of California (UCSF) munkatársai egy retrospektív kohorsz vizsgálat keretében arra keresték a választ, van-e összefüggés a szülés első szakaszának, azaz a tágulási szaknak a hossza és az anyai vagy újszülöttkori megbetegedések között először szülő nők esetében. A szülés első szakaszának hosszát a vajúdás kezdetétől (5 perces fájások vagy 10 perc alatt 3 kontrakció plusz méhszájváltozás) a méhszáj eltűnéséig eltelt időben határozták meg. A vizsgálatba az 1990-2008 közötti időszakban a UCSF-en lezajlott 10 661 szülést vontak be. A beválasztás feltételei között szerepelt, hogy élő, egyszeres terhességről, fejvégű fekvésről, terminusról, illetve először szülő nőről legyen szó, míg kizárásra kerültek azok az esetek, ahol szülésindukció vagy a szülés első szakasza alatt magzati javallat alapján császármetszés történt, valamint az ismert letális veleszületett fejlődési rendellenességekben szenvedő újszülöttek. A szerzők kiemelik, hogy klinikájukon az aktív szülésvezetés a vizsgálati időszakban nem volt standard protokoll, csak akkor alkalmazták, ha a szülés nem haladt megfelelően.
A szülés első szakaszának hossza alapján a pácienseket három alcsoportra osztották: az 5 percentilis alatti (I. csoport, a tágulási szak <2,8 óra), az 5-95 percentilis közötti (II. csoport, 2,8-30 óra), illetve a 95 percentilis feletti (III. csoport, >30 óra) csoportra. A vizsgált szüléseknél a tágulási szak átlagosan 10,5 óra hosszú volt. A végül mégis szükségessé váló császármetszések közel háromnegyedét a méhszáj tágulásának leállása vagy a magzati koponya nem kielégítő progressziója miatt kellett elvégezni. A többi esetben hüvelyi szülésbefejező műtét sikertelen kísérlete, köldökzsinór-előesés, vérzés, tartási/beilleszkedési rendellenesség vagy chorioamnionitis képezte a műtéti indikációt.
A II. csoporttal összevetve a III. csoportban szignifikánsan nagyobb volt a császármetszés aránya (6,1, illetve 13,5%, esélyhányados [odds ratio, OR] 2,28, 95%-os konfidenciaintervallum [95% CI] 1,92-2,72), a chorioamnionitis előfordulása (12,5%, illetve 23,5%, OR 1,58, 95% CI 1,25-1,98), valamint gyakoribb volt az újszülöttek felvétele a NIC-be (4,7 és 9,8%, OR 1,53, 95% CI 1,18-1,97). Az újszülötteknél azonban egyéb kedvezőtlen eseményben (acidosis, sepsis, meconium aspiráció, váll elakadás, szülési sérülés) nem találtak különbséget. Hogy a chorioamnionitis gyakoribb előfordulása diszfunkcionális kontrakciók kiváltása révén oka vagy következménye a hosszabb vajúdásnak, a kutatók nem tudták megállapítani. A harmad-, illetve negyedfokú gátrepedés, a postpartum vérzés és az endomyometritis gyakorisága nem növekedett 30 órán túli vajúdás esetén.
A szerzők az eredmények értékelése során igazoltnak látják azt a feltételezésüket, hogy a 30 órán túl elhúzódó szülés sem jelent fokozott kockázatot az újszülöttre nézve. A szülészeti kimenetel mindenesetre nem tűnik ilyen kedvezőnek, tekintve az igen jelentős különbséget a császármetszéssel végződött esetek és a chorioamnionitissel szövődött szülések arányában. Az elhúzódó szülések egyéb hosszú távú káros hatásait (descensus uteri, cysto-rectocele) szintén nem elemzik. Az ismertetett adatok alapján továbbra sem tűnik indokolatlannak a szülés aktív vezetése.
Dr. Deli Tamás
Referencia
Cheng YW, Shaffer BL, Bryant AS, Caughey AB: Length of the first stage of labor and associated perinatal outcomes in nulliparous women. Obstet Gynecol. 2010 Nov;116(5):1127-35.
A szülészetben mindig aktuális kérdés, mennyiben indokolt a hazánkban is számos intézményben rutinszerűen alkalmazott úgynevezett aktív szülésvezetés, mik az előnyei és hátrányai. A kérdéshez egy nagyszámú szülés perinatális kimenetelét áttekintő, az Obstetrics and Gynecologyban ebben a hónapban publikált tanulmány szolgál friss adatokkal.
A San Francisco-i University of California (UCSF) munkatársai egy retrospektív kohorsz vizsgálat keretében arra keresték a választ, van-e összefüggés a szülés első szakaszának, azaz a tágulási szaknak a hossza és az anyai vagy újszülöttkori megbetegedések között először szülő nők esetében. A szülés első szakaszának hosszát a vajúdás kezdetétől (5 perces fájások vagy 10 perc alatt 3 kontrakció plusz méhszájváltozás) a méhszáj eltűnéséig eltelt időben határozták meg. A vizsgálatba az 1990-2008 közötti időszakban a UCSF-en lezajlott 10 661 szülést vontak be. A beválasztás feltételei között szerepelt, hogy élő, egyszeres terhességről, fejvégű fekvésről, terminusról, illetve először szülő nőről legyen szó, míg kizárásra kerültek azok az esetek, ahol szülésindukció vagy a szülés első szakasza alatt magzati javallat alapján császármetszés történt, valamint az ismert letális veleszületett fejlődési rendellenességekben szenvedő újszülöttek. A szerzők kiemelik, hogy klinikájukon az aktív szülésvezetés a vizsgálati időszakban nem volt standard protokoll, csak akkor alkalmazták, ha a szülés nem haladt megfelelően.
A szülés első szakaszának hossza alapján a pácienseket három alcsoportra osztották: az 5 percentilis alatti (I. csoport, a tágulási szak <2,8 óra), az 5-95 percentilis közötti (II. csoport, 2,8-30 óra), illetve a 95 percentilis feletti (III. csoport, >30 óra) csoportra. A vizsgált szüléseknél a tágulási szak átlagosan 10,5 óra hosszú volt. A végül mégis szükségessé váló császármetszések közel háromnegyedét a méhszáj tágulásának leállása vagy a magzati koponya nem kielégítő progressziója miatt kellett elvégezni. A többi esetben hüvelyi szülésbefejező műtét sikertelen kísérlete, köldökzsinór-előesés, vérzés, tartási/beilleszkedési rendellenesség vagy chorioamnionitis képezte a műtéti indikációt.
A II. csoporttal összevetve a III. csoportban szignifikánsan nagyobb volt a császármetszés aránya (6,1, illetve 13,5%, esélyhányados [odds ratio, OR] 2,28, 95%-os konfidenciaintervallum [95% CI] 1,92-2,72), a chorioamnionitis előfordulása (12,5%, illetve 23,5%, OR 1,58, 95% CI 1,25-1,98), valamint gyakoribb volt az újszülöttek felvétele a NIC-be (4,7 és 9,8%, OR 1,53, 95% CI 1,18-1,97). Az újszülötteknél azonban egyéb kedvezőtlen eseményben (acidosis, sepsis, meconium aspiráció, váll elakadás, szülési sérülés) nem találtak különbséget. Hogy a chorioamnionitis gyakoribb előfordulása diszfunkcionális kontrakciók kiváltása révén oka vagy következménye a hosszabb vajúdásnak, a kutatók nem tudták megállapítani. A harmad-, illetve negyedfokú gátrepedés, a postpartum vérzés és az endomyometritis gyakorisága nem növekedett 30 órán túli vajúdás esetén.
A szerzők az eredmények értékelése során igazoltnak látják azt a feltételezésüket, hogy a 30 órán túl elhúzódó szülés sem jelent fokozott kockázatot az újszülöttre nézve. A szülészeti kimenetel mindenesetre nem tűnik ilyen kedvezőnek, tekintve az igen jelentős különbséget a császármetszéssel végződött esetek és a chorioamnionitissel szövődött szülések arányában. Az elhúzódó szülések egyéb hosszú távú káros hatásait (descensus uteri, cysto-rectocele) szintén nem elemzik. Az ismertetett adatok alapján továbbra sem tűnik indokolatlannak a szülés aktív vezetése.
Dr. Deli Tamás
Referencia
Cheng YW, Shaffer BL, Bryant AS, Caughey AB: Length of the first stage of labor and associated perinatal outcomes in nulliparous women. Obstet Gynecol. 2010 Nov;116(5):1127-35.